Miért jó Tarisznyás önkéntesnek lenni?

A jövő városa – Bea

Bea 2016 óta Tarisznyázik, számtalan látogatáson és táborban részt vett. Jelenleg a logisztikai korrdinátorunk. Amikor nem az alapítvánnyal foglalkozik, akkor vágóként dolgozik, fest vagy fuvolázik, esetleg új társosjátékokat próbál ki.

Második éve önkénteskedem a Tarisznya Táboroknál, ez az idő már elég volt ahhoz, hogy  megismerjem a falubeli gyerekeket. Idén azonban egy harmadik faluba is elmentünk táboroztatni, Lácacséke új élményekkel és kihívásokkal kecsegtetett. Az eddigi tapasztalataimat sutba vághattam, és újra kellet építeni mindent magamban arról, hogyan is szólítsam meg a gyerekeket. A legemlékezetesebb élményem a nyáron, ebből született.

A táborainkban a feladatok többsége arra épül, hogy a gyerekek megoldjanak egy problémát közösen: megbeszélik, megvalósítják, majd levonják a tanulságot. A csapat, akikkel naponta dolgoztam a projektünkön nem egy fecsegő, csicsergő, élénk társaság volt. Inkább a szégyenlősebb, “meg se szólalok, nehogy rosszat mondjak” fajta. A projekt vezető társammal, Dórival egyfolytában kérdésekkel bombáztuk őket, néha válaszoltak is egy-egy szót, de ha már egy mondatot szerettünk volna kicsikarni belőlük, azért már keményen meg kellett küzdenünk. 

A projekt munka, amin minden nap dolgoztunk egy makett város, A jövő városának megépítése volt, amiben minden van aminek szükségét érezzük. Az első két napon még csak tervezgettünk és beszélgettünk róla, hogy mi is legyen ebben a városban. Lassan haladtunk, de eközben megismertük a gyerekeket, szóval egyáltalán nem volt kárba veszett idő. Picit féltem a harmadik naptól amikor már el kellett kezdeni a makett építését. Mi lesz, ha nincs kedvük csinálni? Mi lesz, ha úgy érzik nem tudják megcsinálni? Mi lesz, ha egyszerűen csak fölállnak és keresnek jobb elfoglaltságot? Ezek persze alaptalan félelmek voltak, hisz addig is mindegyik feladatot remekül megcsinálták, kisebb-nagyon segítséggel, így a racionalitás azt mondta: Nem lehet baj, ezt is megcsinálják! 

És így is lett. Olyan meglepő energiával fogtak bele a város építésébe, hogy szinte meghatódtam. Miután leosztottuk a feladatokat, mindenki neki állt a saját részének, és csak érett a közös munka gyümölcse.Ahogy befejezték a nekik szánt feladatot, beszálltak segíteni a másiknak, aki még dolgozott vagy saját fejlesztő ötlettel álltak elő. Ekkor éreztem azt, hogy nem volt hiába az a két nap “beszélgetés” vagy inkább kérdezgetés. 

A történetem itt sajnos véget ér, mert nekem ezen a napon el kellett mennem a táborból, és nem láthattam hová fejlődik a makett városunk. De azt hallottam Dóritól, nagyon jó lett! De olyan sok tudás és élmény került a tarisznyámba, hogy volt útravalóm bőven. Talán marad még jövőre és vissza vihetem nekik, ami benne marad, köszönet kép, hogy ilyen remekül dolgoztak, és megtanították, hogy nem feltétlenül a beszéd a legnagyobb erény.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük