Miért jó Tarisznyás önkéntesnek lenni?

Nyáron szerzett kicsi és nagy barátaim – Csilla

Elég sűrűn, sok szervezkedéssel telt a 11. osztály első féléve. Felüdülés volt utána sokat itthon lenni, aludni és legfőképp semmit tenni. Tavaszra azonban pont elég lett, és egyre erősödött bennünk barátnőmmel, Orsival az érzés, hogy mégiscsak csinálni kéne valami hasznosat a nyáron. A legtöbb osztálytársunk is kezdett munkák után nézni, diákszervezetekhez és mekis interjúkra járkálás kezdődött.

         Nekünk is voltak ilyen terveink, de egy kicsit mégis meg akartuk „váltani a világot”. Orsi mindenképpen gyerekekkel akart foglalkozni, együtt is akartunk lenni, így kezdtünk táboroztatás után kutakodni a neten. Ugyan későn jelentkeztünk nagyon, de pár nap után válaszoltak a Tarisznya Táboroktól, és már meg is beszéltünk egy találkozót. Egymás után volt a két felvételi beszélgetés, emlékszem, hogy utána mennyire lelkesek voltunk mindketten, éreztük, hogy itt valami egészen különleges kezdődik.

         Az első lépés megvolt, felvételt nyertünk az alapítványhoz, ekkor azonban rám zuhantak a kétségek és nagyon kezdtem félni. Szinte semmilyen tapasztalatom nem volt gyerekekkel, rettegtem, hogy rosszat fogok tenni/mondani, nem fognak szeretni, befogadni a gyerekek, de talán az önkéntesek sem.

         Egészen az első magyarbánhegyesi napunk huszadik percéig tartott ez a félelem, akkor azonban rohamosan kezdett eloszlani. Amikor körbeálltunk az iskola udvarán, és egy bemutatkozós, névtanulós játékkal elkezdtük a tábort a mellettem álló fiúk egyből nehezebbnél nehezebb mozdulatokat mutogattak amivel majd ők fognak bemutatkozni. Felszabadultan, csillogó szemmel magyaráztak és ugráltak, amitől egyszerre megnyugodtam.

         Olyan intenzív, eseményekkel, élményekkel és érzelmekkel teli egy hetet, mint a tábor még nem éltem át korábban. Az ismerkedős játékoktól az utolsó napi focipályán rohangálásig és sütögetésig annyi impulzust kaptunk, amivel nagyon nehéz volt utána megbirkózni, nem is sikerült leállni az itthoni meséléssel még napokig a tábor vége után.

         Napközben programok, játékok, ebéd, még több foglalkozás és játék. Amikor a gyerekek kikapcsolódnak, rohangálunk, ninjázunk akkor is figyelünk, nem marad-e ki valaki, nem unatkozik-e valaki esetleg. De akármennyire is fárasztó a folyamatos koncentráció mindig van valami ami feledteti a kimerültséget. Napról napra mélyülő kapcsolatok, barátságok. Annyi meghatározó pillanat, hogy szinte már nincs is értelme elkülöníteni és külön kiemelni mindegyiket. Az első alkalom amikor megkérdezi, hogy „Leszel pár?”. Az első szoros, igazán szoros ölelések. Amikor mosolyogva köszönnek el, mert tudjuk, holnap újra találkozunk. Az első komoly beszélgetések és rosszabbnál rosszabb szóviccek. Gyerekek akik egymás után tanulnak meg úszni, siklani, mernek először beugrani a medencébe.

         Az itt összegyűlő önkéntes csapat csak fokozta a gyerekek adta örömöket. Csodával határos módon szinte egy veszekedésünk sem volt, mindenki mindenkivel megtalálta már az első este végére a közös hangot. Annak ellenére, vagy talán éppen azért mert az életnek nagyon különböző területeiről jöttünk minden este izgalmas beszélgetések, játékok alakultak ki, néha enyhén szervezett kezdettel, néha teljesen spontán módon.

         Sosem gondoltam volna, hogy alig 6 nap alatt ennyire a szívünkhöz nőhet valaki. Vagy közel harminc valaki. De mégis.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük