Táborok

Feltalálók és a Reneszánsz

Litke, 2016.07.19.

Szerda reggel több mindenre is fény derült. A nagy középkori gondolkodók, felfedezők és művészek – Luther, Dante, Guttenberg– békésen játszottak a gyerekekkel, amikor egy ismeretlen nő érkezett közéjük azt kérdezgetve, melyik országban vannak. Miután elmagyarázták neki, hogy a helyszín Franciaország, elárulta, hogy ő Manuela, az egykori brazil herceg lánya. Néhányaknak már ismerős volt ez a név, de csak akkor állt össze a kép, amikor Manuela elmesélte, micsoda kalandokat élt át az elmúlt hónapokban és években. A történet során a hercegnővel együtt utazhattuk körbe a földgolyót, az elbeszélés vége pedig egybevágott az előző napi levél tartalmával – rájöttünk, hogy ő az, aki útmutatásra szorul, úgyhogy a felfedező és térképész Mercator segítségével megmutattuk neki a hazavezető utat. Manuela meséje azonban úgy megtetszett a középkori alkotóknak, hogy úgy döntöttek, mindenképpen fel kell dolgozni a hallottakat, így hát négy csapatban nekiláttunk, hogy létrehozzunk egy-egy színdarabot a hallottakból.

Lazításként Lassus-szal, az udvari zeneszerzővel színcápáztunk – ez egyébként, érthető okokból, Raffaelo, a festő kedvenc játéka. A szórakozás után komolyabb téma következett: Leonardo da Vinci segítségével felfedezőútra indultunk a saját szervezetünkbe. A cukor útját próbáltuk végigkövetni a növények fotoszintézisétől indulva, ahogy a bélhámsejtek feldolgozzák, majd a véráramon át az izomsejtekig jut. Az állomásokon rengeteg folyamatot modellálhattak maguknak kísérletekkel: a keményítőt egy jóddal megkent kenyéren, az ozmózist pedig egy-egy megcukrozott főtt tojáson mutattuk ki illetve be. Megelőzhettük a cukorbetegséget, ha az inzulin szerepébe bújt versenyzőnk gyorsabb vagy legalább egyformán gyors volt a glukagon hormont játszó társával, és a megfelelő mennyiségű cukor jutott el a sejtekbe. Miután alaposan megfigyeltük, hogy működik szervezetünk cukorbevitele és -felhasználása, a gyakorlatban is hasznosítottuk a tanultakat: elérkezett az ebédidő.

A következő feladat az volt, hogy szereplőket kreáljunk a délelőtt megkezdett színdarabokhoz. Mindenki kidolgozott egy neki tetsző karaktert – az egész nap otthon tévéző Sanyi bácsi ugyan nem került fel végül a színpadra, de néhány később szereplő figura, például a Firkaszörny, ekkor született meg. Beszélgettünk róla, melyik karakter mit csinálna, ha nehéz helyzetbe kerülne, és hosszabb-rövidebb történeteket írtunk a kitalált emberek egy napjáról. De miután kidolgoztuk hőseink jellemét, hamar áttértünk a lassan szokásossá váló délutáni elfoglaltságunkra, folytattuk az időgép építését. A legtöbb helyen már egyre színesebb lett a tábla, készültek a bábuk, és a szabályok is körvonalazódni kezdtek. Jó esélyekkel vághattunk neki a következő napnak.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük